Az idő nehéz vascipőiben lassan cammogott előre. Már régen nem számolta, hányszor tette meg a nyúlfarknyi utat a szűk kis szobában. De hova is igyekezett, és mit is számolt volna? Nem várta senki, és nem kérték tőle számon, hogy hol késik már.. Bosszantotta a sarokban embergomboccá töpörödő alak. Volt már dolga ilyenekkel, ilyen elkeseredett, neurotikus képtelenségekkel. De ez, ez most itt igazán kihozta a sodrából! Hát mit képzel ez? Amikor neki ma szárnyalni, balerinacipőkben pörögni-forogni, repülni lett volna kedve! De ez az embergörcs magatehetetlenül hever a sarokban, kóró karjai néha bizonytalanul elindulnak valamerre, de a rajta lévő ólomkesztyűk visszahúzzák, hogy aztán cél nélkül zuhanjanak göthös-kongó ölébe. Az embergombóc vékony, hálószerű, térdét alig takaró inget viselt, a verejtéktől lucskos kelme látni engedte átlátszó bőrét villanyhuzalokként sorjázó bordáit, semmi haja homlokába hullott, legörbülő szája időről-időre megvonaglott. Néha valami hangot is kiadott magából, de ebben a vascipős idő nem lehetett egészen biztos, meglehet, hogy ezt már csak ő találta ki a maga szórakoztatására.
Szidta most már magát, hogy lelépett a szerelmespár lakásából. Azok ott, a hatodik kerületben már órák óta évődtek egymással, csigalassúsággal fejtegették le ruháikat, komótos, lassú mozdulatokkal kényeztették egymást. Ez a tempó ma túl lassú volt az időnek, megunta hát, és odébbállt. Neki ma igazán táncolni, mulatni, szárnyalni lett volna kedve, nem fűlött vasfoga ehhez a szirupos, csigalassú évődéshez. „Ezek ellesznek nélkülem is magukban! Ezeknek itten végképp megálltam!” – gondolta lemondóan, amikor a férfi a paplan alól kinyúlt, hogy a tomboló vekkert elcsendesítse.
A vascipős idő, aki akkor még puha, kényelmes, öregesen kitaposott mamuszokat viselt, dolgavégezetlen tette be maga után az ajtót. „Majd visszanézek később!” – gondolta, és továbbállt. De ez a mai nap, a nap, ami, ha jól meggondoljuk az időnek édesgyereke volt, szóval ez a nap nem tartozott a legmulatságosabbak közé.
Az idő most már komolyan kezdte unni a dolgot, és elhatározta, hogy itt sem marad tovább. Minek tenné? Ez a roncs itt a padlón elvan jól nélküle, táncolni, pörögni-forogni ma már biztosan nem fognak együtt. A roncs embere ugyanis a reggel végérvényesen és visszacsinálhatatlanul távozott. Kapkodva (ebben a rövid jelenetben az időnek volt lehetősége egy kis testmozgásra, meg arra, hogy lábára könnyű, fürge bőrcipőket húzzon) dobálta bőröndjébe ruháit, rá sem nézett a sarokban ülő félholt asszonyra, a lámpa mellé dobta a nehéz kulcscsomót és elsietett. Az idő és a roncs tehát magukra maradtak a szobában, az előbbi méltatlankodva levetette a könnyű bőrcipőket, felvette a vasakat, és nekilátott a faltól-falig tartó zarándokútnak…
2010. március 15., hétfő
2010. március 14., vasárnap
march snow
Although it was already March, it was snowing again in Budapest. It must had been snowing during the whole evening while we were sitting inside the bar and just were too busy talking without glancing out of the window even once.
Everything was covered with white, soft layers of crispy crystals. It looked like the city had felt cold during the evening and asked God for a warm blanket so it could cover itself and wait till the sun wakes up and finally it gets warmer...
The next morning I went for a nice walk in the snow and had breakfast in one of those small Austrian style coffee shops after. You know the ones where hot chocolate is topped with whipped cream, the croissant is so fresh and warm that the butter gets melt right away you place a portion on top. Coffee is served in fine, hand painted china and the whole place is just so romantic and peaceful. Neatly dressed, white haired gentlemen give rendezvous to shy, warm hearted ladies who wear lavender perfume and before meeting their companions they spend hours in their boudoirs dressing up, doing their hair and trying to select the perfect outfit for the occasion. Excited like teenagers, trying to make sure that their sweethearts will be pleased with their looks so they can fall in love again.
I was sitting in a quiet corner of the place, sipping my creamy melange, reading an Oscar Wilde book I had recently started, watching people passing by, drinking fresh orange juice from thick, steamy walled crystal glasses, and put big piles of strawberry jam on my warm crispy croissant.
Everything was covered with white, soft layers of crispy crystals. It looked like the city had felt cold during the evening and asked God for a warm blanket so it could cover itself and wait till the sun wakes up and finally it gets warmer...
The next morning I went for a nice walk in the snow and had breakfast in one of those small Austrian style coffee shops after. You know the ones where hot chocolate is topped with whipped cream, the croissant is so fresh and warm that the butter gets melt right away you place a portion on top. Coffee is served in fine, hand painted china and the whole place is just so romantic and peaceful. Neatly dressed, white haired gentlemen give rendezvous to shy, warm hearted ladies who wear lavender perfume and before meeting their companions they spend hours in their boudoirs dressing up, doing their hair and trying to select the perfect outfit for the occasion. Excited like teenagers, trying to make sure that their sweethearts will be pleased with their looks so they can fall in love again.
I was sitting in a quiet corner of the place, sipping my creamy melange, reading an Oscar Wilde book I had recently started, watching people passing by, drinking fresh orange juice from thick, steamy walled crystal glasses, and put big piles of strawberry jam on my warm crispy croissant.
hajnal
Megint olyan hajnal van. Olyan, amikor nem lehet aludni, mert lázas nyugtalanság izzik bennem, nem tudom, mi pontosan, de kilök az ágyból, ki a takaró és a párnák közül, hogy vacogó talpakkal botladozzam át ebbe a másik, rejtélyes, hajnali világba.
A Király utca különleges hely. Most éppen egy magatehetetlen részeg támasztja az ablakom alatti játszótér kerítését. Talpa tétován tapogatja az utcaköveket, billegő bizonytalansággal tápászkodik fel újra és újra - órák óta csinálhatja ezt, néha maga alá piszkít, de agyát túl vastag köd burkolja: mire az idegpályákon fejéből eljutna tagjaihoz az utasítás, hirtelen új, jobbnak tűnő koreográfia gondolata támad, és a fura tánc megint kezdődik elölről. Tökéletes kiszolgáltatottságában van valami elengedettség, de ez, ugye, nem az, amiről a buddhisták beszélnek? Ezzel a gondolattal lépek el az ablaktól, a harmadik emelet biztonságos magasságából figyelem a lenti, mocskos világot.
Reggel jönnek majd a takarítógépek és a vizes kefék minden szennyet láthatatlanná tesznek. A konyha felé menet felkapcsolom a parkettázott előszoba lámpáit, elégedetten simítja szemem végig otthonom minden díszletét, a bástyafalakat, amik közé naponta visszahúzódom. Most tisztaság és rend van körülöttem, ahogy belül is.
Néhány napja erőt vettem magamon, és nekiláttam a hónapok óta egymásra rakodó zűrzavarnak. Mostani eszméléseim egyike, hogy a környezet tényleg tökéletes tükörképe a bensőnknek. Péter bevonulása után hónapokig nem tudtam rászánni magam a rendrakásra. Ruhahalmok, mosatlan edények, könyvek, jegyzetek tengerében minden este fáradtan törtem utat az ágyamig, sokszor fogmosás nélkül kapcsoltam le a villanyt, és reméltem, hogy a rémálmok ezúttal majd távol maradnak. De a démonok rendre meglátogattak, néha komolyan féltem egyedül: gyertyát égettem, sós vízzel padlót mostam, hangosan, összeszorított kézzel könyörögtem, de dolguk volt még velem, és nem tágítottak. Kezdett beszűkülni a tudatom, kezdtek nem érdekelni a dolgok, kezdett ez a tökéletes érdektelenség rám telepedni. Aztán egyik reggel levettem a nappali falát hatszáz napja uraló fényképet a falról. Péter az, három évesen, rózsás arccal, tiszta, ártatlan tekintettel néz a lencsébe, nem régen ébredt, pizsamában fotózták le, szinte biztos, hogy Zoli nagybátyám.
Ha akkor valaki akkor filmet mutat Péternek a jövőjéről, visszafordul az úton? Sosem tudom meg.
A Király utca különleges hely. Most éppen egy magatehetetlen részeg támasztja az ablakom alatti játszótér kerítését. Talpa tétován tapogatja az utcaköveket, billegő bizonytalansággal tápászkodik fel újra és újra - órák óta csinálhatja ezt, néha maga alá piszkít, de agyát túl vastag köd burkolja: mire az idegpályákon fejéből eljutna tagjaihoz az utasítás, hirtelen új, jobbnak tűnő koreográfia gondolata támad, és a fura tánc megint kezdődik elölről. Tökéletes kiszolgáltatottságában van valami elengedettség, de ez, ugye, nem az, amiről a buddhisták beszélnek? Ezzel a gondolattal lépek el az ablaktól, a harmadik emelet biztonságos magasságából figyelem a lenti, mocskos világot.
Reggel jönnek majd a takarítógépek és a vizes kefék minden szennyet láthatatlanná tesznek. A konyha felé menet felkapcsolom a parkettázott előszoba lámpáit, elégedetten simítja szemem végig otthonom minden díszletét, a bástyafalakat, amik közé naponta visszahúzódom. Most tisztaság és rend van körülöttem, ahogy belül is.
Néhány napja erőt vettem magamon, és nekiláttam a hónapok óta egymásra rakodó zűrzavarnak. Mostani eszméléseim egyike, hogy a környezet tényleg tökéletes tükörképe a bensőnknek. Péter bevonulása után hónapokig nem tudtam rászánni magam a rendrakásra. Ruhahalmok, mosatlan edények, könyvek, jegyzetek tengerében minden este fáradtan törtem utat az ágyamig, sokszor fogmosás nélkül kapcsoltam le a villanyt, és reméltem, hogy a rémálmok ezúttal majd távol maradnak. De a démonok rendre meglátogattak, néha komolyan féltem egyedül: gyertyát égettem, sós vízzel padlót mostam, hangosan, összeszorított kézzel könyörögtem, de dolguk volt még velem, és nem tágítottak. Kezdett beszűkülni a tudatom, kezdtek nem érdekelni a dolgok, kezdett ez a tökéletes érdektelenség rám telepedni. Aztán egyik reggel levettem a nappali falát hatszáz napja uraló fényképet a falról. Péter az, három évesen, rózsás arccal, tiszta, ártatlan tekintettel néz a lencsébe, nem régen ébredt, pizsamában fotózták le, szinte biztos, hogy Zoli nagybátyám.
Ha akkor valaki akkor filmet mutat Péternek a jövőjéről, visszafordul az úton? Sosem tudom meg.
2010. március 13., szombat
másság
Itt, a mindennapokban a "másság" hétköznapibb megnyilvánulásaival találkozunk, és ritkán kell olyan nagy dolgokban színt vallanunk, mint, hogy megosztanánk-e mindenünk egy koldussal, bújtatnánk-e politikai menekülteket, és mit szólnánk ahhoz, ha gyermekünk egy szép napon elénk állna és bejelentené, hogy homoszexuális. Ilyen helyzetekkel ritkán, vagy egyáltalán nem szembesülünk, és ezért aztán öntudatosan és nagy meggyőződéssel hangoztatjuk, hogy mi a helyes, és mi nem. De valóban segítenénk, oltalmat adnánk és elfogadnánk ítélkezés nélkül?
A másság elfogadásáról jutott eszembe. A mostani POSZT-on történt. Délelőtt volt, folyt a szokásos szakmai beszélgetés. Az előző esti előadást, Eszenyi rendezését (Tracy Letts: Augusztus Oklahomában) taglalták éppen. Végig érezhető volt egyfajta feszültség kritikusok és a rendező között. Mi nem láttuk a darabot, ezért nem érthettük, mi a baj. Aztán egyszer csak felállt egy fiatal fiú. Kialvatlan, újra, vagy még mindig részeg volt, ébren tölthette az egész éjszakát. Nem volt ebben semmi különös, a POSZT rendre így zajlik. Napközben értékelők, formális beszélgetések, este előadások, amiket aztán hajnalig tartó kocsmázások követnek. Premierekről, életről, a világ négy sarkáról. De ez a fiú más volt. Ott állt, borgőzös tekintettel, mosdatlanul, gyűrött ruhában, alig forgó nyelvvel, és mondani akart valamit.
Láthatóan ismerték, szerették és nagyra tartották őt. Csendben csitítgatták minden kirohanásánál. Mert, amit mondott kemény, érdes és kíméletlen volt. Megkérdezte a kritikusokat, hogy vajon miért kerülgetik olyan pipiskedve a forró kását, és miért nem mondják ki végre, hogy úgy ahogy van, szar az előadás! Mondott még nagyon sok mindent. Senki nem vágott a szavába, mert mást gondolt, másképpen látott valamit. Csak akkor vétóztak, amikor nagyon csúnyán beszélt, vagy szavába vágott a válaszadónak. Nagyon jó volt ezt látni. Mármint azt, hogy Eszenyi nem sértődik meg, csak elmeséli, hogy ő hogyan gondolja, hogy mit akart ő mondani, és kérte a srácot, mondja el ő is, mivel nem ért egyet pontosan. így telt el az a pécsi délelőtt. Aztán, órák múlva, mindenki csendben felállt, hogy a dolga után nézzen, amit az élet aznapra kiosztott neki...
A másság elfogadásáról jutott eszembe. A mostani POSZT-on történt. Délelőtt volt, folyt a szokásos szakmai beszélgetés. Az előző esti előadást, Eszenyi rendezését (Tracy Letts: Augusztus Oklahomában) taglalták éppen. Végig érezhető volt egyfajta feszültség kritikusok és a rendező között. Mi nem láttuk a darabot, ezért nem érthettük, mi a baj. Aztán egyszer csak felállt egy fiatal fiú. Kialvatlan, újra, vagy még mindig részeg volt, ébren tölthette az egész éjszakát. Nem volt ebben semmi különös, a POSZT rendre így zajlik. Napközben értékelők, formális beszélgetések, este előadások, amiket aztán hajnalig tartó kocsmázások követnek. Premierekről, életről, a világ négy sarkáról. De ez a fiú más volt. Ott állt, borgőzös tekintettel, mosdatlanul, gyűrött ruhában, alig forgó nyelvvel, és mondani akart valamit.
Láthatóan ismerték, szerették és nagyra tartották őt. Csendben csitítgatták minden kirohanásánál. Mert, amit mondott kemény, érdes és kíméletlen volt. Megkérdezte a kritikusokat, hogy vajon miért kerülgetik olyan pipiskedve a forró kását, és miért nem mondják ki végre, hogy úgy ahogy van, szar az előadás! Mondott még nagyon sok mindent. Senki nem vágott a szavába, mert mást gondolt, másképpen látott valamit. Csak akkor vétóztak, amikor nagyon csúnyán beszélt, vagy szavába vágott a válaszadónak. Nagyon jó volt ezt látni. Mármint azt, hogy Eszenyi nem sértődik meg, csak elmeséli, hogy ő hogyan gondolja, hogy mit akart ő mondani, és kérte a srácot, mondja el ő is, mivel nem ért egyet pontosan. így telt el az a pécsi délelőtt. Aztán, órák múlva, mindenki csendben felállt, hogy a dolga után nézzen, amit az élet aznapra kiosztott neki...
szindbád
… Szóval beszélgetünk a kiadóval (régivágású, reneszánsz ember), és minden egyéb mellett szóba kerül az irodalom is. A történetemet akkor érted majd igazán, ha azt is elmondom, hogy Krúdy Szindbádja nagy-nagy kedvencem. Ahogy pedig Huszárik azt filmre vitte, ahogy Dajka és Latinovits játszanak benne, az olyan, ami vasárnap délutáni mozikhoz illik, puha takaró, bor és kandallótűz, ropogó fahasábok mellé. Mert senki nem beszél úgy az aranysárga húslevesről, meg arról, hogy hogyan kell kiütni a forró pirítósra a velőt, mint Szindbád. És senki más nem tudja úgy a melléhez illeszteni, és olyan aprólékos gonddal eligazgatni a damasztszalvétát - mintha legalábbis úrvacsorára készülődne - mint azok a régi emberek. Meg lehet, és meg is kell próbálni, de az eredmény az igazinak csak közelítése lehet. Most is összefut a nyál a számban…
Szóval, ez a kiadó, a reneszánsz ember egyszer csak leemel a polcról egy Kemény Gábor-tanulmányt, ami Krúdy Gyula stílusát boncolgatja a Szindbádon keresztül. „Ajándék!” - mondja, pedig alig ismer, egyszer-kétszer tárgyaltunk csak üzletről. Kezembe adja, és azt mondja - "Kegyed ezt itt szeretni fogja!" Mondanom sem kell, alig vártam, hogy végezzünk, kívül legyek végre az épületből, és bevehessem magam a kedvenc, király utcai kávéházamba. Rohanós ez a mai nap is, de egy komótos kávé az muszáj, az majd megágyaz a délutáni munkának.
Megérkezik a gőzölgő kávé, a meleg túrós bukta, morzsolgatom még egy kicsit a könyv lapjait, aztán találomra felütöm, ott, ahol megadja magát. Előre örülök a rám váró utazásnak…
Megdöbbentem azon, ami visszanézett rám a könyvből. Nincsenek véletlenek, tudom. Te is mondtad egyszer. A telefonunk után az autóban persze gondolkodtam a beszélgetésünkről. Arról, hogy "nincs baj, csak..." És most iderakja valami ezeket a sorokat elém. Tökéletes leírása annak, amin gondolkodom napok óta, a hangulatnak, ami a fejemben mocorgott, mikor végül felhívtalak. Meg persze annak, amivel nap, mint nap szembesülök: mennyire nem illek ide, nincs igazi helyem ebben a világban.
"De jó lett volna akkor élni, amikor a húsvéti reggelnek olyan illata volt, mint a fiatal nők hajának. De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan bíztak az időben s évekig epekedtek az első csókért, senki nem sietett, csak a lóvasút, a tavaszi séta nagy élmény volt és esténkint mindenkinek volt ideje a hold állását megfigyelni.
De jó lett volna farsangban maszkabálra járni a régi redoutbtba, Patikáriussal muzsikáltatni, Nagy Ignác beszélyein repülni, Vörösmarty urat személyesen ismerni és valóban ábrándosan tölteni az életet, mint az emlékkönyvbe írtuk.
De jó lett volna a régi, boldog, békés és naiv Magyarországban éldegélni és forsponton utazni húsvétkor tavasz-zöld mezőkön. És manapság csak néha visszatérni, körülnézni e felfordulásban, a nagy szélfúvás elől megnyugodva visszahúzódni a sírbolt vasajtaja mögé."
/Krúdy Gyula: Gordonkázás/
Szóval, ez a kiadó, a reneszánsz ember egyszer csak leemel a polcról egy Kemény Gábor-tanulmányt, ami Krúdy Gyula stílusát boncolgatja a Szindbádon keresztül. „Ajándék!” - mondja, pedig alig ismer, egyszer-kétszer tárgyaltunk csak üzletről. Kezembe adja, és azt mondja - "Kegyed ezt itt szeretni fogja!" Mondanom sem kell, alig vártam, hogy végezzünk, kívül legyek végre az épületből, és bevehessem magam a kedvenc, király utcai kávéházamba. Rohanós ez a mai nap is, de egy komótos kávé az muszáj, az majd megágyaz a délutáni munkának.
Megérkezik a gőzölgő kávé, a meleg túrós bukta, morzsolgatom még egy kicsit a könyv lapjait, aztán találomra felütöm, ott, ahol megadja magát. Előre örülök a rám váró utazásnak…
Megdöbbentem azon, ami visszanézett rám a könyvből. Nincsenek véletlenek, tudom. Te is mondtad egyszer. A telefonunk után az autóban persze gondolkodtam a beszélgetésünkről. Arról, hogy "nincs baj, csak..." És most iderakja valami ezeket a sorokat elém. Tökéletes leírása annak, amin gondolkodom napok óta, a hangulatnak, ami a fejemben mocorgott, mikor végül felhívtalak. Meg persze annak, amivel nap, mint nap szembesülök: mennyire nem illek ide, nincs igazi helyem ebben a világban.
"De jó lett volna akkor élni, amikor a húsvéti reggelnek olyan illata volt, mint a fiatal nők hajának. De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan bíztak az időben s évekig epekedtek az első csókért, senki nem sietett, csak a lóvasút, a tavaszi séta nagy élmény volt és esténkint mindenkinek volt ideje a hold állását megfigyelni.
De jó lett volna farsangban maszkabálra járni a régi redoutbtba, Patikáriussal muzsikáltatni, Nagy Ignác beszélyein repülni, Vörösmarty urat személyesen ismerni és valóban ábrándosan tölteni az életet, mint az emlékkönyvbe írtuk.
De jó lett volna a régi, boldog, békés és naiv Magyarországban éldegélni és forsponton utazni húsvétkor tavasz-zöld mezőkön. És manapság csak néha visszatérni, körülnézni e felfordulásban, a nagy szélfúvás elől megnyugodva visszahúzódni a sírbolt vasajtaja mögé."
/Krúdy Gyula: Gordonkázás/
emlékek
Ma otthon voltam anyáéknál, és a délutáni szieszta családi fényképek nézegetésével telt. Ezek mindig jeles alkalmak nálunk, megsárgult, porszagú dobozokból szamárfüles, főleg fekete-fehér képeket szedegetünk elő, sokat nevetünk, ezerszer hallott, megunhatatlan történeteket mesélünk el, ki tudja hányadszor. Amióta nagyapa meghalt, és Péter sincs velünk, egy-egy képnél kicsit nagyobbakat hallgatunk, és anyukám mind gyakrabban menti ki magát, hogy valami halaszthatatlan dolognak nézzen utána a konyhában. Amikor aztán megint leül közénk, az ujjaimmal ki tudnám tapintani az új árkot az arcán, valaki kapkodva keres egy vidám történetet, és úgy teszünk, mintha csak az esti lámpafény törne olyan furcsán anya szemében...
vajúdás
Imádta a szavakat egymásba fűzni. Úgy, olyan ideges érzékenységgel morzsolta őket az ujjai között, ahogy a régi asszonyok gyúrták, nyújtották a tésztát, ujjbegyükön, cimpáik rezdülésén tudták, kell-e még csipetnyi só, fél tojás, meleg tej, mielőtt hasas halmokat formáltak volna a lisztes, fehérre súrolt asztaldeszkán, hogy pihenni, kelni letegyék a tésztát.
Úgy tolta ki magából a sorokat, mint a vajúdó asszonyok, akik verejtékes várakozással nyomják világra gyermeküket. De a bennük lévő, mindenek feletti lágy elfogadás helyett, ő kritikus és ellentmondást nem tűrő volt, s ha végül nem ragyogott vissza rá az előre elképzelt tökéletesség a véres nyákon át, visszakérte, visszanyomta a méhébe, amit olyan nehezen szült, hogy bent újragondolja, megint megrágja, még jobbá, még tökéletesebbé gyúrja azt. Újra és újra próbálkozott.
„Hiszen jó lesz az, kedves! Értse meg, semmi a világon nem lehet tökéletes!” – el sem jutottak értelméig a rimánkodó bábaasszony szavai...
Mert tökéleteset akart mindenben, mindenhol, minden pillanatban. Nem akart, nem tudott megalkudni, mert élvezte, ha mindenből a legjobb jut, a legszebb következik. S közben állandóan visszaigazolásra, megerősítésre, elismerésre, mosolyra, tapsra, dicsérő szavakra vágyott, azok teremtették, rajzolták napjait és lendítették az órákat tovább.
Úgy tolta ki magából a sorokat, mint a vajúdó asszonyok, akik verejtékes várakozással nyomják világra gyermeküket. De a bennük lévő, mindenek feletti lágy elfogadás helyett, ő kritikus és ellentmondást nem tűrő volt, s ha végül nem ragyogott vissza rá az előre elképzelt tökéletesség a véres nyákon át, visszakérte, visszanyomta a méhébe, amit olyan nehezen szült, hogy bent újragondolja, megint megrágja, még jobbá, még tökéletesebbé gyúrja azt. Újra és újra próbálkozott.
„Hiszen jó lesz az, kedves! Értse meg, semmi a világon nem lehet tökéletes!” – el sem jutottak értelméig a rimánkodó bábaasszony szavai...
Mert tökéleteset akart mindenben, mindenhol, minden pillanatban. Nem akart, nem tudott megalkudni, mert élvezte, ha mindenből a legjobb jut, a legszebb következik. S közben állandóan visszaigazolásra, megerősítésre, elismerésre, mosolyra, tapsra, dicsérő szavakra vágyott, azok teremtették, rajzolták napjait és lendítették az órákat tovább.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)