vascipős idő

Az idő nehéz vascipőiben lassan cammogott előre. Már régen nem számolta, hányszor tette meg a nyúlfarknyi utat a szűk kis szobában. De hova is igyekezett, és mit is számolt volna? Nem várta senki, és nem kérték tőle számon, hogy hol késik már.. Bosszantotta a sarokban embergomboccá töpörödő alak. Volt már dolga ilyenekkel, ilyen elkeseredett, neurotikus képtelenségekkel. De ez, ez most itt igazán kihozta a sodrából! Hát mit képzel ez? Amikor neki ma szárnyalni, balerinacipőkben pörögni-forogni, repülni lett volna kedve! De ez az embergörcs magatehetetlenül hever a sarokban, kóró karjai néha bizonytalanul elindulnak valamerre, de a rajta lévő ólomkesztyűk visszahúzzák, hogy aztán cél nélkül zuhanjanak göthös-kongó ölébe. Az embergombóc vékony, hálószerű, térdét alig takaró inget viselt, a verejtéktől lucskos kelme látni engedte átlátszó bőrét villanyhuzalokként sorjázó bordáit, semmi haja homlokába hullott, legörbülő szája időről-időre megvonaglott. Néha valami hangot is kiadott magából, de ebben a vascipős idő nem lehetett egészen biztos, meglehet, hogy ezt már csak ő találta ki a maga szórakoztatására.

Szidta most már magát, hogy lelépett a szerelmespár lakásából. Azok ott, a hatodik kerületben már órák óta évődtek egymással, csigalassúsággal fejtegették le ruháikat, komótos, lassú mozdulatokkal kényeztették egymást. Ez a tempó ma túl lassú volt az időnek, megunta hát, és odébbállt. Neki ma igazán táncolni, mulatni, szárnyalni lett volna kedve, nem fűlött vasfoga ehhez a szirupos, csigalassú évődéshez. „Ezek ellesznek nélkülem is magukban! Ezeknek itten végképp megálltam!” – gondolta lemondóan, amikor a férfi a paplan alól kinyúlt, hogy a tomboló vekkert elcsendesítse.

A vascipős idő, aki akkor még puha, kényelmes, öregesen kitaposott mamuszokat viselt, dolgavégezetlen tette be maga után az ajtót. „Majd visszanézek később!” – gondolta, és továbbállt. De ez a mai nap, a nap, ami, ha jól meggondoljuk az időnek édesgyereke volt, szóval ez a nap nem tartozott a legmulatságosabbak közé.

Az idő most már komolyan kezdte unni a dolgot, és elhatározta, hogy itt sem marad tovább. Minek tenné? Ez a roncs itt a padlón elvan jól nélküle, táncolni, pörögni-forogni ma már biztosan nem fognak együtt. A roncs embere ugyanis a reggel végérvényesen és visszacsinálhatatlanul távozott. Kapkodva (ebben a rövid jelenetben az időnek volt lehetősége egy kis testmozgásra, meg arra, hogy lábára könnyű, fürge bőrcipőket húzzon) dobálta bőröndjébe ruháit, rá sem nézett a sarokban ülő félholt asszonyra, a lámpa mellé dobta a nehéz kulcscsomót és elsietett. Az idő és a roncs tehát magukra maradtak a szobában, az előbbi méltatlankodva levetette a könnyű bőrcipőket, felvette a vasakat, és nekilátott a faltól-falig tartó zarándokútnak…