szindbád

… Szóval beszélgetünk a kiadóval (régivágású, reneszánsz ember), és minden egyéb mellett szóba kerül az irodalom is. A történetemet akkor érted majd igazán, ha azt is elmondom, hogy Krúdy Szindbádja nagy-nagy kedvencem. Ahogy pedig Huszárik azt filmre vitte, ahogy Dajka és Latinovits játszanak benne, az olyan, ami vasárnap délutáni mozikhoz illik, puha takaró, bor és kandallótűz, ropogó fahasábok mellé. Mert senki nem beszél úgy az aranysárga húslevesről, meg arról, hogy hogyan kell kiütni a forró pirítósra a velőt, mint Szindbád. És senki más nem tudja úgy a melléhez illeszteni, és olyan aprólékos gonddal eligazgatni a damasztszalvétát - mintha legalábbis úrvacsorára készülődne - mint azok a régi emberek. Meg lehet, és meg is kell próbálni, de az eredmény az igazinak csak közelítése lehet. Most is összefut a nyál a számban…


Szóval, ez a kiadó, a reneszánsz ember egyszer csak leemel a polcról egy Kemény Gábor-tanulmányt, ami Krúdy Gyula stílusát boncolgatja a Szindbádon keresztül. „Ajándék!” - mondja, pedig alig ismer, egyszer-kétszer tárgyaltunk csak üzletről. Kezembe adja, és azt mondja - "Kegyed ezt itt szeretni fogja!" Mondanom sem kell, alig vártam, hogy végezzünk, kívül legyek végre az épületből, és bevehessem magam a kedvenc, király utcai kávéházamba. Rohanós ez a mai nap is, de egy komótos kávé az muszáj, az majd megágyaz a délutáni munkának.


Megérkezik a gőzölgő kávé, a meleg túrós bukta, morzsolgatom még egy kicsit a könyv lapjait, aztán találomra felütöm, ott, ahol megadja magát. Előre örülök a rám váró utazásnak…


Megdöbbentem azon, ami visszanézett rám a könyvből. Nincsenek véletlenek, tudom. Te is mondtad egyszer. A telefonunk után az autóban persze gondolkodtam a beszélgetésünkről. Arról, hogy "nincs baj, csak..." És most iderakja valami ezeket a sorokat elém. Tökéletes leírása annak, amin gondolkodom napok óta, a hangulatnak, ami a fejemben mocorgott, mikor végül felhívtalak. Meg persze annak, amivel nap, mint nap szembesülök: mennyire nem illek ide, nincs igazi helyem ebben a világban.


"De jó lett volna akkor élni, amikor a húsvéti reggelnek olyan illata volt, mint a fiatal nők hajának. De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan bíztak az időben s évekig epekedtek az első csókért, senki nem sietett, csak a lóvasút, a tavaszi séta nagy élmény volt és esténkint mindenkinek volt ideje a hold állását megfigyelni.

De jó lett volna farsangban maszkabálra járni a régi redoutbtba, Patikáriussal muzsikáltatni, Nagy Ignác beszélyein repülni, Vörösmarty urat személyesen ismerni és valóban ábrándosan tölteni az életet, mint az emlékkönyvbe írtuk.

De jó lett volna a régi, boldog, békés és naiv Magyarországban éldegélni és forsponton utazni húsvétkor tavasz-zöld mezőkön. És manapság csak néha visszatérni, körülnézni e felfordulásban, a nagy szélfúvás elől megnyugodva visszahúzódni a sírbolt vasajtaja mögé."

/Krúdy Gyula: Gordonkázás/