hajnal

Megint olyan hajnal van. Olyan, amikor nem lehet aludni, mert lázas nyugtalanság izzik bennem, nem tudom, mi pontosan, de kilök az ágyból, ki a takaró és a párnák közül, hogy vacogó talpakkal botladozzam át ebbe a másik, rejtélyes, hajnali világba.

A Király utca különleges hely. Most éppen egy magatehetetlen részeg támasztja az ablakom alatti játszótér kerítését. Talpa tétován tapogatja az utcaköveket, billegő bizonytalansággal tápászkodik fel újra és újra - órák óta csinálhatja ezt, néha maga alá piszkít, de agyát túl vastag köd burkolja: mire az idegpályákon fejéből eljutna tagjaihoz az utasítás, hirtelen új, jobbnak tűnő koreográfia gondolata támad, és a fura tánc megint kezdődik elölről. Tökéletes kiszolgáltatottságában van valami elengedettség, de ez, ugye, nem az, amiről a buddhisták beszélnek? Ezzel a gondolattal lépek el az ablaktól, a harmadik emelet biztonságos magasságából figyelem a lenti, mocskos világot.

Reggel jönnek majd a takarítógépek és a vizes kefék minden szennyet láthatatlanná tesznek. A konyha felé menet felkapcsolom a parkettázott előszoba lámpáit, elégedetten simítja szemem végig otthonom minden díszletét, a bástyafalakat, amik közé naponta visszahúzódom. Most tisztaság és rend van körülöttem, ahogy belül is.

Néhány napja erőt vettem magamon, és nekiláttam a hónapok óta egymásra rakodó zűrzavarnak. Mostani eszméléseim egyike, hogy a környezet tényleg tökéletes tükörképe a bensőnknek. Péter bevonulása után hónapokig nem tudtam rászánni magam a rendrakásra. Ruhahalmok, mosatlan edények, könyvek, jegyzetek tengerében minden este fáradtan törtem utat az ágyamig, sokszor fogmosás nélkül kapcsoltam le a villanyt, és reméltem, hogy a rémálmok ezúttal majd távol maradnak. De a démonok rendre meglátogattak, néha komolyan féltem egyedül: gyertyát égettem, sós vízzel padlót mostam, hangosan, összeszorított kézzel könyörögtem, de dolguk volt még velem, és nem tágítottak. Kezdett beszűkülni a tudatom, kezdtek nem érdekelni a dolgok, kezdett ez a tökéletes érdektelenség rám telepedni. Aztán egyik reggel levettem a nappali falát hatszáz napja uraló fényképet a falról. Péter az, három évesen, rózsás arccal, tiszta, ártatlan tekintettel néz a lencsébe, nem régen ébredt, pizsamában fotózták le, szinte biztos, hogy Zoli nagybátyám.

Ha akkor valaki akkor filmet mutat Péternek a jövőjéről, visszafordul az úton? Sosem tudom meg.