másság

Itt, a mindennapokban a "másság" hétköznapibb megnyilvánulásaival találkozunk, és ritkán kell olyan nagy dolgokban színt vallanunk, mint, hogy megosztanánk-e mindenünk egy koldussal, bújtatnánk-e politikai menekülteket, és mit szólnánk ahhoz, ha gyermekünk egy szép napon elénk állna és bejelentené, hogy homoszexuális. Ilyen helyzetekkel ritkán, vagy egyáltalán nem szembesülünk, és ezért aztán öntudatosan és nagy meggyőződéssel hangoztatjuk, hogy mi a helyes, és mi nem. De valóban segítenénk, oltalmat adnánk és elfogadnánk ítélkezés nélkül?

A másság elfogadásáról jutott eszembe. A mostani POSZT-on történt. Délelőtt volt, folyt a szokásos szakmai beszélgetés. Az előző esti előadást, Eszenyi rendezését (Tracy Letts: Augusztus Oklahomában) taglalták éppen. Végig érezhető volt egyfajta feszültség kritikusok és a rendező között. Mi nem láttuk a darabot, ezért nem érthettük, mi a baj. Aztán egyszer csak felállt egy fiatal fiú. Kialvatlan, újra, vagy még mindig részeg volt, ébren tölthette az egész éjszakát. Nem volt ebben semmi különös, a POSZT rendre így zajlik. Napközben értékelők, formális beszélgetések, este előadások, amiket aztán hajnalig tartó kocsmázások követnek. Premierekről, életről, a világ négy sarkáról. De ez a fiú más volt. Ott állt, borgőzös tekintettel, mosdatlanul, gyűrött ruhában, alig forgó nyelvvel, és mondani akart valamit.

Láthatóan ismerték, szerették és nagyra tartották őt. Csendben csitítgatták minden kirohanásánál. Mert, amit mondott kemény, érdes és kíméletlen volt. Megkérdezte a kritikusokat, hogy vajon miért kerülgetik olyan pipiskedve a forró kását, és miért nem mondják ki végre, hogy úgy ahogy van, szar az előadás! Mondott még nagyon sok mindent. Senki nem vágott a szavába, mert mást gondolt, másképpen látott valamit. Csak akkor vétóztak, amikor nagyon csúnyán beszélt, vagy szavába vágott a válaszadónak. Nagyon jó volt ezt látni. Mármint azt, hogy Eszenyi nem sértődik meg, csak elmeséli, hogy ő hogyan gondolja, hogy mit akart ő mondani, és kérte a srácot, mondja el ő is, mivel nem ért egyet pontosan. így telt el az a pécsi délelőtt. Aztán, órák múlva, mindenki csendben felállt, hogy a dolga után nézzen, amit az élet aznapra kiosztott neki...