new york

El kell mesélnem, hogy itt megint tavasz van, barátságos emberfolyamok hömpölyögnek a manhattani péntek koraesti utcáin, és általában, minden halandó békés derűvel ünnepli a hétvége érkezését. Vettem néhány mosolygó almát hazafelé, barna papírból bagettet harapok mellé. A bérház halljában zongoramuzsika és pezsgő kényezteti a munkában megfáradt középosztályt, az ajtók mögött olívaolajon lazac és cukkini serceg, és két korty chardonnay között táncleckeidőpontok és szombati esti asztalfoglalások születnek....


A Central Parkban komótosan csomagolni kezdenek a zenészek, egyre több kocogó lepi el a flasztert, s a Park Avenue-n fekete limuzinok várnak a partikra igyekvő gazdag népekre. A lemenő nap megcsillan az East River tükrén, néhány albatrosz pihen a Brooklyn híd elegáns acélszerkezetén. Otthon vagyok.


Hogy milyen New York? Amolyan ezerszínű kaméleon. Néha esős és szeles, néha iszonyú párás és forró, imádnivaló, sokféle, fárasztó, szép, csúnya, büdös, jó illatú, elegáns, tré, koszos, makulátlan, sznob, laza... Az ezer arc közül egyik kedvencem a hajnali, amikor éppen hazafelé tartok, mondjuk egy bárból, ahol éppen B.B. King élő koncertjét hallgattam, és az élménytől még mindig kábán lépek ki az emberektől zsúfolt, nyüzsgő utcára. New Yorkban még hajnal fél háromkor is olyan élet van, mint Pesten soha. Szóval ballagok az utcán, a blues szüntelen ott dorombol a fülemben, még mindig nem hiszem el, hogy száz másik kiválasztottal órákon át hallgathattam, ahogy egy élő legenda húzza a fülünkbe, és közben hömpölyög az embertenger körülöttem....


Velem egy késő augusztusi estén történt meg még 2005-ben. Végleg beleszerettem New Yorkba. Sokáig ellenálltam, elborított a tengernyi gond és munka, s egyébként is, mint bárki más tette volna, én is hónapokig sértődötten és ellenségesen méregettem a várost, mintha az egyetlen pillanatig is tehetett volna a felelőtlen döntésemről, amit korábban én magam hoztam meg. Ottlétem újabb ékes bizonyíték volt: óvnom kell magam önmagamtól, mert bármibe képes vagyok belekeveredni, elég megpillantanom egy álláshirdetést, s két hónappal később a világ fővárosában találom magam, rémülten, magányosan, lebiggyedt szájszéllel. Ismerős helyzet. Akkor vágok ilyen kétségbeesett és lemondó arcot, ha a komfortérzetem forog kockán, ha nem elég tiszta az átmeneti szállásomon a fürdőszoba, ha rájövök, hogy nem csomagoltam be a papucsom és mezítláb kell mászkálnom a szőnyegen, ha nem megfelelő a hőmérséklet a szobában, s nem tudom az automatát jobb belátásra bírni, s ha kiderül, hogy valamiért nem fogadják el a céges hitelkártyám...

Ahogy ott álltam magyar idő szerint hajnali kettőkor a belvárosi szálloda barátságtalan, elhasznált, tűzfalra néző szobájában, ahogy a lassan beköszöntő este szürke fényei egyre rondábbra festették az ízléstelen, barna műselyem ágytakarót, semmi mást nem szerettem volna, csak azonnal otthon teremni. Otthon, a szép tárgyaim között, a tiszta és pedáns környezetben, ami elég bohém, hogy ne legyen unalmas, de elég rendszerezett, hogy csak a magam menthetetlen szertelensége okozhasson menetrend szerinti katasztrófahelyzeteket. Ilyen vagyok. Ha van elég illatos bugyi a bőröndben, homeopata krém az arcomra, és belátható időn belül hozzájutok egy kiadós masszázshoz, bármilyen akadállyal megbirkózom. Más esetleg a városhatárig sétál ilyen határozott magabiztossággal, én kontinensek között röpködöm új és új, mások szerint megvalósíthatatlan tervekkel a fejemben.... Tudtam, hogy már túl késő. Másnap nyakamba veszem a várost, felkutatom a leendő irodánkat, felveszem az új munkatársakat és helytállok... Helytállok megint, ki tudja hányadszor.... Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez a falat még az én torkomon is majdnem fennakad…