héreg

Anyáék Héregen, egy kis faluban laknak. Gyönyörű hely, néhány száz ember lakja csak, jól el lehet bújni benne, ha az ember nem vágyik másra csak, hogy kukoricaföldeket és a learatott búza között pocok után kutató rókafiakat lásson.


Persze vannak emberek arrafelé is, nem mindennapi szerzetek, sokszoknyás-bajuszos nénik és posztónadrágos, mindig frissen beretvált bácsik, akik minden hajnalban kikarikáznak a szőlőbe, keresztnevükön köszöntik egymást, de ennél többet aztán nemigen mondanak. Olyan csend és nyugalom van arrafelé, hogy szinte bűntudatom van, amikor a kertek alatt az autóval a házig lopózom. Olyan hangok és fények, amik egészen le tudják csitítani a nyugtalanságot a lelkemben. A kertben, egy korhadt almafán lakik egy öreg varangy, aki rendre végigkommentálja az ebédeket, és bármikor várható, hogy egyszer valamelyikünk tányérjába veti magát. Az égen, ami nagy viharok előtt másodpercek alatt elsötétedik, van egy derékszögű elágazás. Ott, és mindig pontosan ugyanott, a felhők eldöntik, végül Pest felé induljanak tovább, vagy inkább a völgykatlanban szakadjon le az ég. Ilyenkor minden elcsendesedik, még a zümmögő bogárprímás is szünetet int a bandának: minden fűlakó készül és kivár.


Szóval ilyen hely ez, aminek a tőszomszédságában, a Pilisben nőttem fel. Nagyapámmal és a bátyámmal kislány koromban, sokat jártuk az erdőt, napkeltekor már gomba után kutattunk az esőszagú avarban, és én, bár alig voltunk még túl a hajnali szalonnás tojáson, előre örültem a déli szegfűgomba pörköltnek.
Aztán ott ültünk a nehéz párájú konyhában, nyirkos, vaskályha elé teregetett pulóverek között, nagyanyám mindenkinek mert az ételből, és attól kezdve már csak az edények koccanását és néhány elégedett sóhajt lehetett hallani. Volt egy vastag falú, kék karimájú kórházi tányérom, amibe senki másnak ételt szedni nem szabadott. Nekem lopta a nagyapa a fertőző osztály konyhájáról, amikor hétévesen agyhártyagyulladással bent tartottak, és a jóisten hetekig latolgatta, eljött-e már az idő. Kaptam aztán a pörkölt mellé egy vastag karéj kenyeret is és végre kezdetét vehette a lakoma. Én mindig a hagymás sűrű szafttal kezdtem, és addig mártogattam a piros lébe a puha kenyércafatokat, míg elő nem bukkantak az apró gombafejek. Azóta sem éreztem azokat az ízeket, nagypapa, annyi mindennel együtt, ezt is elvitte magával.