budapest

... sejtem én, mire gondolnak azok, akik a nagyvárosok lakhatatlanságáról beszélnek…
Mégis, tegnap, ahogy hazafelé vezettem az éjszakai városon, megint rácsodálkoztam, mennyi gyönyörű arca van az öreg hölgynek. Persze, kicsit viseltes, egyre több a mély árok a homlokán, évről évre több púderre van szükség, hogy elkendőzze azt a sok tapasztalatot, de ilyenkor, amikor eső után magára ölti ragyogó gyöngysorait, hogy úgy kellesse magát a Duna vízében, nekem mindig kicsit gyorsabb lesz a pulzusom.

Szóval, vonzó is tud lenni.

Aztán persze vannak rosszabb napjai, amikor a felhők előnytelen árkokat rajzolnak az arcára, amikor napok óta talpon van és fáradtabb, megviseltebb a kelleténél. És persze másképpen fest testközelből, és másképpen a képeslapokon, amikor szép ruhát és kedves mosolyt ölt a teleobjektív kedvéért. Hangok, mozdulatok, gesztusok, külső és belső, millió dolog elegye, amitől egy ember vonzhat, vagy taszíthat bennünket, esetleg közömbösek maradunk, és láttára semmi nem moccan bennünk. Idővel minden kiderül.