vajúdás

Imádta a szavakat egymásba fűzni. Úgy, olyan ideges érzékenységgel morzsolta őket az ujjai között, ahogy a régi asszonyok gyúrták, nyújtották a tésztát, ujjbegyükön, cimpáik rezdülésén tudták, kell-e még csipetnyi só, fél tojás, meleg tej, mielőtt hasas halmokat formáltak volna a lisztes, fehérre súrolt asztaldeszkán, hogy pihenni, kelni letegyék a tésztát.

Úgy tolta ki magából a sorokat, mint a vajúdó asszonyok, akik verejtékes várakozással nyomják világra gyermeküket. De a bennük lévő, mindenek feletti lágy elfogadás helyett, ő kritikus és ellentmondást nem tűrő volt, s ha végül nem ragyogott vissza rá az előre elképzelt tökéletesség a véres nyákon át, visszakérte, visszanyomta a méhébe, amit olyan nehezen szült, hogy bent újragondolja, megint megrágja, még jobbá, még tökéletesebbé gyúrja azt. Újra és újra próbálkozott.

„Hiszen jó lesz az, kedves! Értse meg, semmi a világon nem lehet tökéletes!” – el sem jutottak értelméig a rimánkodó bábaasszony szavai...


Mert tökéleteset akart mindenben, mindenhol, minden pillanatban. Nem akart, nem tudott megalkudni, mert élvezte, ha mindenből a legjobb jut, a legszebb következik. S közben állandóan visszaigazolásra, megerősítésre, elismerésre, mosolyra, tapsra, dicsérő szavakra vágyott, azok teremtették, rajzolták napjait és lendítették az órákat tovább.