vascipős idő

Az idő nehéz vascipőiben lassan cammogott előre. Már régen nem számolta, hányszor tette meg a nyúlfarknyi utat a szűk kis szobában. De hova is igyekezett, és mit is számolt volna? Nem várta senki, és nem kérték tőle számon, hogy hol késik már.. Bosszantotta a sarokban embergomboccá töpörödő alak. Volt már dolga ilyenekkel, ilyen elkeseredett, neurotikus képtelenségekkel. De ez, ez most itt igazán kihozta a sodrából! Hát mit képzel ez? Amikor neki ma szárnyalni, balerinacipőkben pörögni-forogni, repülni lett volna kedve! De ez az embergörcs magatehetetlenül hever a sarokban, kóró karjai néha bizonytalanul elindulnak valamerre, de a rajta lévő ólomkesztyűk visszahúzzák, hogy aztán cél nélkül zuhanjanak göthös-kongó ölébe. Az embergombóc vékony, hálószerű, térdét alig takaró inget viselt, a verejtéktől lucskos kelme látni engedte átlátszó bőrét villanyhuzalokként sorjázó bordáit, semmi haja homlokába hullott, legörbülő szája időről-időre megvonaglott. Néha valami hangot is kiadott magából, de ebben a vascipős idő nem lehetett egészen biztos, meglehet, hogy ezt már csak ő találta ki a maga szórakoztatására.

Szidta most már magát, hogy lelépett a szerelmespár lakásából. Azok ott, a hatodik kerületben már órák óta évődtek egymással, csigalassúsággal fejtegették le ruháikat, komótos, lassú mozdulatokkal kényeztették egymást. Ez a tempó ma túl lassú volt az időnek, megunta hát, és odébbállt. Neki ma igazán táncolni, mulatni, szárnyalni lett volna kedve, nem fűlött vasfoga ehhez a szirupos, csigalassú évődéshez. „Ezek ellesznek nélkülem is magukban! Ezeknek itten végképp megálltam!” – gondolta lemondóan, amikor a férfi a paplan alól kinyúlt, hogy a tomboló vekkert elcsendesítse.

A vascipős idő, aki akkor még puha, kényelmes, öregesen kitaposott mamuszokat viselt, dolgavégezetlen tette be maga után az ajtót. „Majd visszanézek később!” – gondolta, és továbbállt. De ez a mai nap, a nap, ami, ha jól meggondoljuk az időnek édesgyereke volt, szóval ez a nap nem tartozott a legmulatságosabbak közé.

Az idő most már komolyan kezdte unni a dolgot, és elhatározta, hogy itt sem marad tovább. Minek tenné? Ez a roncs itt a padlón elvan jól nélküle, táncolni, pörögni-forogni ma már biztosan nem fognak együtt. A roncs embere ugyanis a reggel végérvényesen és visszacsinálhatatlanul távozott. Kapkodva (ebben a rövid jelenetben az időnek volt lehetősége egy kis testmozgásra, meg arra, hogy lábára könnyű, fürge bőrcipőket húzzon) dobálta bőröndjébe ruháit, rá sem nézett a sarokban ülő félholt asszonyra, a lámpa mellé dobta a nehéz kulcscsomót és elsietett. Az idő és a roncs tehát magukra maradtak a szobában, az előbbi méltatlankodva levetette a könnyű bőrcipőket, felvette a vasakat, és nekilátott a faltól-falig tartó zarándokútnak…

march snow

Although it was already March, it was snowing again in Budapest. It must had been snowing during the whole evening while we were sitting inside the bar and just were too busy talking without glancing out of the window even once.

Everything was covered with white, soft layers of crispy crystals. It looked like the city had felt cold during the evening and asked God for a warm blanket so it could cover itself and wait till the sun wakes up and finally it gets warmer...

The next morning I went for a nice walk in the snow and had breakfast in one of those small Austrian style coffee shops after. You know the ones where hot chocolate is topped with whipped cream, the croissant is so fresh and warm that the butter gets melt right away you place a portion on top. Coffee is served in fine, hand painted china and the whole place is just so romantic and peaceful. Neatly dressed, white haired gentlemen give rendezvous to shy, warm hearted ladies who wear lavender perfume and before meeting their companions they spend hours in their boudoirs dressing up, doing their hair and trying to select the perfect outfit for the occasion. Excited like teenagers, trying to make sure that their sweethearts will be pleased with their looks so they can fall in love again.

I was sitting in a quiet corner of the place, sipping my creamy melange, reading an Oscar Wilde book I had recently started, watching people passing by, drinking fresh orange juice from thick, steamy walled crystal glasses, and put big piles of strawberry jam on my warm crispy croissant.

hajnal

Megint olyan hajnal van. Olyan, amikor nem lehet aludni, mert lázas nyugtalanság izzik bennem, nem tudom, mi pontosan, de kilök az ágyból, ki a takaró és a párnák közül, hogy vacogó talpakkal botladozzam át ebbe a másik, rejtélyes, hajnali világba.

A Király utca különleges hely. Most éppen egy magatehetetlen részeg támasztja az ablakom alatti játszótér kerítését. Talpa tétován tapogatja az utcaköveket, billegő bizonytalansággal tápászkodik fel újra és újra - órák óta csinálhatja ezt, néha maga alá piszkít, de agyát túl vastag köd burkolja: mire az idegpályákon fejéből eljutna tagjaihoz az utasítás, hirtelen új, jobbnak tűnő koreográfia gondolata támad, és a fura tánc megint kezdődik elölről. Tökéletes kiszolgáltatottságában van valami elengedettség, de ez, ugye, nem az, amiről a buddhisták beszélnek? Ezzel a gondolattal lépek el az ablaktól, a harmadik emelet biztonságos magasságából figyelem a lenti, mocskos világot.

Reggel jönnek majd a takarítógépek és a vizes kefék minden szennyet láthatatlanná tesznek. A konyha felé menet felkapcsolom a parkettázott előszoba lámpáit, elégedetten simítja szemem végig otthonom minden díszletét, a bástyafalakat, amik közé naponta visszahúzódom. Most tisztaság és rend van körülöttem, ahogy belül is.

Néhány napja erőt vettem magamon, és nekiláttam a hónapok óta egymásra rakodó zűrzavarnak. Mostani eszméléseim egyike, hogy a környezet tényleg tökéletes tükörképe a bensőnknek. Péter bevonulása után hónapokig nem tudtam rászánni magam a rendrakásra. Ruhahalmok, mosatlan edények, könyvek, jegyzetek tengerében minden este fáradtan törtem utat az ágyamig, sokszor fogmosás nélkül kapcsoltam le a villanyt, és reméltem, hogy a rémálmok ezúttal majd távol maradnak. De a démonok rendre meglátogattak, néha komolyan féltem egyedül: gyertyát égettem, sós vízzel padlót mostam, hangosan, összeszorított kézzel könyörögtem, de dolguk volt még velem, és nem tágítottak. Kezdett beszűkülni a tudatom, kezdtek nem érdekelni a dolgok, kezdett ez a tökéletes érdektelenség rám telepedni. Aztán egyik reggel levettem a nappali falát hatszáz napja uraló fényképet a falról. Péter az, három évesen, rózsás arccal, tiszta, ártatlan tekintettel néz a lencsébe, nem régen ébredt, pizsamában fotózták le, szinte biztos, hogy Zoli nagybátyám.

Ha akkor valaki akkor filmet mutat Péternek a jövőjéről, visszafordul az úton? Sosem tudom meg.

másság

Itt, a mindennapokban a "másság" hétköznapibb megnyilvánulásaival találkozunk, és ritkán kell olyan nagy dolgokban színt vallanunk, mint, hogy megosztanánk-e mindenünk egy koldussal, bújtatnánk-e politikai menekülteket, és mit szólnánk ahhoz, ha gyermekünk egy szép napon elénk állna és bejelentené, hogy homoszexuális. Ilyen helyzetekkel ritkán, vagy egyáltalán nem szembesülünk, és ezért aztán öntudatosan és nagy meggyőződéssel hangoztatjuk, hogy mi a helyes, és mi nem. De valóban segítenénk, oltalmat adnánk és elfogadnánk ítélkezés nélkül?

A másság elfogadásáról jutott eszembe. A mostani POSZT-on történt. Délelőtt volt, folyt a szokásos szakmai beszélgetés. Az előző esti előadást, Eszenyi rendezését (Tracy Letts: Augusztus Oklahomában) taglalták éppen. Végig érezhető volt egyfajta feszültség kritikusok és a rendező között. Mi nem láttuk a darabot, ezért nem érthettük, mi a baj. Aztán egyszer csak felállt egy fiatal fiú. Kialvatlan, újra, vagy még mindig részeg volt, ébren tölthette az egész éjszakát. Nem volt ebben semmi különös, a POSZT rendre így zajlik. Napközben értékelők, formális beszélgetések, este előadások, amiket aztán hajnalig tartó kocsmázások követnek. Premierekről, életről, a világ négy sarkáról. De ez a fiú más volt. Ott állt, borgőzös tekintettel, mosdatlanul, gyűrött ruhában, alig forgó nyelvvel, és mondani akart valamit.

Láthatóan ismerték, szerették és nagyra tartották őt. Csendben csitítgatták minden kirohanásánál. Mert, amit mondott kemény, érdes és kíméletlen volt. Megkérdezte a kritikusokat, hogy vajon miért kerülgetik olyan pipiskedve a forró kását, és miért nem mondják ki végre, hogy úgy ahogy van, szar az előadás! Mondott még nagyon sok mindent. Senki nem vágott a szavába, mert mást gondolt, másképpen látott valamit. Csak akkor vétóztak, amikor nagyon csúnyán beszélt, vagy szavába vágott a válaszadónak. Nagyon jó volt ezt látni. Mármint azt, hogy Eszenyi nem sértődik meg, csak elmeséli, hogy ő hogyan gondolja, hogy mit akart ő mondani, és kérte a srácot, mondja el ő is, mivel nem ért egyet pontosan. így telt el az a pécsi délelőtt. Aztán, órák múlva, mindenki csendben felállt, hogy a dolga után nézzen, amit az élet aznapra kiosztott neki...

szindbád

… Szóval beszélgetünk a kiadóval (régivágású, reneszánsz ember), és minden egyéb mellett szóba kerül az irodalom is. A történetemet akkor érted majd igazán, ha azt is elmondom, hogy Krúdy Szindbádja nagy-nagy kedvencem. Ahogy pedig Huszárik azt filmre vitte, ahogy Dajka és Latinovits játszanak benne, az olyan, ami vasárnap délutáni mozikhoz illik, puha takaró, bor és kandallótűz, ropogó fahasábok mellé. Mert senki nem beszél úgy az aranysárga húslevesről, meg arról, hogy hogyan kell kiütni a forró pirítósra a velőt, mint Szindbád. És senki más nem tudja úgy a melléhez illeszteni, és olyan aprólékos gonddal eligazgatni a damasztszalvétát - mintha legalábbis úrvacsorára készülődne - mint azok a régi emberek. Meg lehet, és meg is kell próbálni, de az eredmény az igazinak csak közelítése lehet. Most is összefut a nyál a számban…


Szóval, ez a kiadó, a reneszánsz ember egyszer csak leemel a polcról egy Kemény Gábor-tanulmányt, ami Krúdy Gyula stílusát boncolgatja a Szindbádon keresztül. „Ajándék!” - mondja, pedig alig ismer, egyszer-kétszer tárgyaltunk csak üzletről. Kezembe adja, és azt mondja - "Kegyed ezt itt szeretni fogja!" Mondanom sem kell, alig vártam, hogy végezzünk, kívül legyek végre az épületből, és bevehessem magam a kedvenc, király utcai kávéházamba. Rohanós ez a mai nap is, de egy komótos kávé az muszáj, az majd megágyaz a délutáni munkának.


Megérkezik a gőzölgő kávé, a meleg túrós bukta, morzsolgatom még egy kicsit a könyv lapjait, aztán találomra felütöm, ott, ahol megadja magát. Előre örülök a rám váró utazásnak…


Megdöbbentem azon, ami visszanézett rám a könyvből. Nincsenek véletlenek, tudom. Te is mondtad egyszer. A telefonunk után az autóban persze gondolkodtam a beszélgetésünkről. Arról, hogy "nincs baj, csak..." És most iderakja valami ezeket a sorokat elém. Tökéletes leírása annak, amin gondolkodom napok óta, a hangulatnak, ami a fejemben mocorgott, mikor végül felhívtalak. Meg persze annak, amivel nap, mint nap szembesülök: mennyire nem illek ide, nincs igazi helyem ebben a világban.


"De jó lett volna akkor élni, amikor a húsvéti reggelnek olyan illata volt, mint a fiatal nők hajának. De jó lett volna akkoriban Pesten járni, amikor valódi krinolinban repült a dáma, a szerelmesek nyugodtan bíztak az időben s évekig epekedtek az első csókért, senki nem sietett, csak a lóvasút, a tavaszi séta nagy élmény volt és esténkint mindenkinek volt ideje a hold állását megfigyelni.

De jó lett volna farsangban maszkabálra járni a régi redoutbtba, Patikáriussal muzsikáltatni, Nagy Ignác beszélyein repülni, Vörösmarty urat személyesen ismerni és valóban ábrándosan tölteni az életet, mint az emlékkönyvbe írtuk.

De jó lett volna a régi, boldog, békés és naiv Magyarországban éldegélni és forsponton utazni húsvétkor tavasz-zöld mezőkön. És manapság csak néha visszatérni, körülnézni e felfordulásban, a nagy szélfúvás elől megnyugodva visszahúzódni a sírbolt vasajtaja mögé."

/Krúdy Gyula: Gordonkázás/

emlékek

Ma otthon voltam anyáéknál, és a délutáni szieszta családi fényképek nézegetésével telt. Ezek mindig jeles alkalmak nálunk, megsárgult, porszagú dobozokból szamárfüles, főleg fekete-fehér képeket szedegetünk elő, sokat nevetünk, ezerszer hallott, megunhatatlan történeteket mesélünk el, ki tudja hányadszor. Amióta nagyapa meghalt, és Péter sincs velünk, egy-egy képnél kicsit nagyobbakat hallgatunk, és anyukám mind gyakrabban menti ki magát, hogy valami halaszthatatlan dolognak nézzen utána a konyhában. Amikor aztán megint leül közénk, az ujjaimmal ki tudnám tapintani az új árkot az arcán, valaki kapkodva keres egy vidám történetet, és úgy teszünk, mintha csak az esti lámpafény törne olyan furcsán anya szemében...

vajúdás

Imádta a szavakat egymásba fűzni. Úgy, olyan ideges érzékenységgel morzsolta őket az ujjai között, ahogy a régi asszonyok gyúrták, nyújtották a tésztát, ujjbegyükön, cimpáik rezdülésén tudták, kell-e még csipetnyi só, fél tojás, meleg tej, mielőtt hasas halmokat formáltak volna a lisztes, fehérre súrolt asztaldeszkán, hogy pihenni, kelni letegyék a tésztát.

Úgy tolta ki magából a sorokat, mint a vajúdó asszonyok, akik verejtékes várakozással nyomják világra gyermeküket. De a bennük lévő, mindenek feletti lágy elfogadás helyett, ő kritikus és ellentmondást nem tűrő volt, s ha végül nem ragyogott vissza rá az előre elképzelt tökéletesség a véres nyákon át, visszakérte, visszanyomta a méhébe, amit olyan nehezen szült, hogy bent újragondolja, megint megrágja, még jobbá, még tökéletesebbé gyúrja azt. Újra és újra próbálkozott.

„Hiszen jó lesz az, kedves! Értse meg, semmi a világon nem lehet tökéletes!” – el sem jutottak értelméig a rimánkodó bábaasszony szavai...


Mert tökéleteset akart mindenben, mindenhol, minden pillanatban. Nem akart, nem tudott megalkudni, mert élvezte, ha mindenből a legjobb jut, a legszebb következik. S közben állandóan visszaigazolásra, megerősítésre, elismerésre, mosolyra, tapsra, dicsérő szavakra vágyott, azok teremtették, rajzolták napjait és lendítették az órákat tovább.

nyúl

Régi boldog filmeket vetítek Nyúlnak, távoli, hihetetlen történetekkel dajkálom elalvás előtt. Arról mesélek, hogy volt idő, amikor órákon át, békés, földöntúli boldogságban beszélgettünk a reggelik mellett. Elmúlt, boldog idők, amikor az élet problémáiról két érinthetetlen, minden rossz és baj fölött álló bölcs filozófusként, más emberek érthetetlen nyűgeit pusztán elméleti problémaként, vasárnapi matinék egzotikus témájaként feszegettük csupán.

Azt mondja, nagyon kicsike lehetett, mert csak halványan dereng néhány érzés, kép, illat, és különben is, a zabpelyhet ki nem állja! Szétvetett lábakkal, hanyagul heverész a párnák között, úgy tesz, mintha annyira nem is figyelne, de a legszebb részeket újra és újra elismételteti, olyankor répát tartó mancsa megáll a levegőben, örökmozgó szájacskája, orra megdermed és párás gombszemeit valahol a háztetőkön túl az égbolt fekete gyapjára függeszti.

hűtlenek

…A hűtlenkedők sosem látnak tisztán, és az ő állapotukban ez szinte érthető is és természetes. Aki odaát van, az nem is értheti. Miért is lenne képes tisztán gondolkodni?! Az majd később jön, amikor visszatér. Akkor már késő lesz. Akkor már képtelenség lesz visszaforgatni az idő kerekét, összeilleszteni szétroncsolt szíveket, visszafesteni gyermekarcokról könnyel lesavazott mosolyt, lelkekbe visszalopni fojtott hangú vitákkal kilúgozott gyermeki, ártatlan, töretlen hitű békét, feltétel nélküli ősbizalmat. A hűtlenkedő gyerekei, az orgonasípok most lesznek majd erőszakkal felnőtté válásra kényszerítve. Most öregednek majd éveket néhány óra, néhány nap leforgása alatt. A hűtlenből talán vasárnapi szülő, belőlük vasárnapi gyerekek lesznek, akik egész életükön át, összeszorított, makacs ajkak mögött rejtegetik rút titkukat…

Ez az ez az egyik lehetséges verzió, egyik lehetséges végkifejlete a hűtlenek történetének. Egy a millió közül. Sokan kisgyermekként, csecsemőként élik át ugyanezt, szüleik órákra hagyják egyedül őket, hogy kimarakodják életük romjai, készülő válásuk fölött magukat. Beszélni nem tudnak, ezért fuldokolva, sírva köpködik ki magukból a még megfogalmazni, kimondani nem tudott, boldogtalan, vádló szavakat.

Aztán lesznek belőlük ki tudja, milyen felnőttek. Lesznek belőlük, ki tudja, milyen emberek és szülők.

budapest

... sejtem én, mire gondolnak azok, akik a nagyvárosok lakhatatlanságáról beszélnek…
Mégis, tegnap, ahogy hazafelé vezettem az éjszakai városon, megint rácsodálkoztam, mennyi gyönyörű arca van az öreg hölgynek. Persze, kicsit viseltes, egyre több a mély árok a homlokán, évről évre több púderre van szükség, hogy elkendőzze azt a sok tapasztalatot, de ilyenkor, amikor eső után magára ölti ragyogó gyöngysorait, hogy úgy kellesse magát a Duna vízében, nekem mindig kicsit gyorsabb lesz a pulzusom.

Szóval, vonzó is tud lenni.

Aztán persze vannak rosszabb napjai, amikor a felhők előnytelen árkokat rajzolnak az arcára, amikor napok óta talpon van és fáradtabb, megviseltebb a kelleténél. És persze másképpen fest testközelből, és másképpen a képeslapokon, amikor szép ruhát és kedves mosolyt ölt a teleobjektív kedvéért. Hangok, mozdulatok, gesztusok, külső és belső, millió dolog elegye, amitől egy ember vonzhat, vagy taszíthat bennünket, esetleg közömbösek maradunk, és láttára semmi nem moccan bennünk. Idővel minden kiderül.

héreg

Anyáék Héregen, egy kis faluban laknak. Gyönyörű hely, néhány száz ember lakja csak, jól el lehet bújni benne, ha az ember nem vágyik másra csak, hogy kukoricaföldeket és a learatott búza között pocok után kutató rókafiakat lásson.


Persze vannak emberek arrafelé is, nem mindennapi szerzetek, sokszoknyás-bajuszos nénik és posztónadrágos, mindig frissen beretvált bácsik, akik minden hajnalban kikarikáznak a szőlőbe, keresztnevükön köszöntik egymást, de ennél többet aztán nemigen mondanak. Olyan csend és nyugalom van arrafelé, hogy szinte bűntudatom van, amikor a kertek alatt az autóval a házig lopózom. Olyan hangok és fények, amik egészen le tudják csitítani a nyugtalanságot a lelkemben. A kertben, egy korhadt almafán lakik egy öreg varangy, aki rendre végigkommentálja az ebédeket, és bármikor várható, hogy egyszer valamelyikünk tányérjába veti magát. Az égen, ami nagy viharok előtt másodpercek alatt elsötétedik, van egy derékszögű elágazás. Ott, és mindig pontosan ugyanott, a felhők eldöntik, végül Pest felé induljanak tovább, vagy inkább a völgykatlanban szakadjon le az ég. Ilyenkor minden elcsendesedik, még a zümmögő bogárprímás is szünetet int a bandának: minden fűlakó készül és kivár.


Szóval ilyen hely ez, aminek a tőszomszédságában, a Pilisben nőttem fel. Nagyapámmal és a bátyámmal kislány koromban, sokat jártuk az erdőt, napkeltekor már gomba után kutattunk az esőszagú avarban, és én, bár alig voltunk még túl a hajnali szalonnás tojáson, előre örültem a déli szegfűgomba pörköltnek.
Aztán ott ültünk a nehéz párájú konyhában, nyirkos, vaskályha elé teregetett pulóverek között, nagyanyám mindenkinek mert az ételből, és attól kezdve már csak az edények koccanását és néhány elégedett sóhajt lehetett hallani. Volt egy vastag falú, kék karimájú kórházi tányérom, amibe senki másnak ételt szedni nem szabadott. Nekem lopta a nagyapa a fertőző osztály konyhájáról, amikor hétévesen agyhártyagyulladással bent tartottak, és a jóisten hetekig latolgatta, eljött-e már az idő. Kaptam aztán a pörkölt mellé egy vastag karéj kenyeret is és végre kezdetét vehette a lakoma. Én mindig a hagymás sűrű szafttal kezdtem, és addig mártogattam a piros lébe a puha kenyércafatokat, míg elő nem bukkantak az apró gombafejek. Azóta sem éreztem azokat az ízeket, nagypapa, annyi mindennel együtt, ezt is elvitte magával.

meglesz ez!

"Meglesz ez!!", dörmögte mindig vasmarkú trénerem, mikor késő este, véres vízhólyagokkal a tenyeremen, ázott ruhában, holtfáradtan, aznap már századszor parancsolt vissza néhány századmásodpercért a hajóba, duzzogó hátú, mindig mást, másképpen gondoló tizenévest. Akkor csak betört, mint egy kutyakölyköt, az ezrediket a kezei között, bozontos, szigorú szemöldöke, busa homloka nem kért a véleményemből, viszont látta helyettem is a jövőt: milyen hálás vagyok neki most már, szeretetté, tiszteletté nemesedett az akkor majd szétrobbantó ellenkezés indulata bennem.

férfi és nő

Egy bölcs barátnőm mondta egyszer, hogy az igazi kőfejtés akkor kezdődik, mikor két szerelmes elhatározza, hogy közös útra lép. Jó esetben sár helyett gyémántra lelnek, de a bizonyosság majd csak száz év múlva, hajlott korukban érkezik meg, észrevétlen melléjük telepszik a kopott pamlagra és nem mozdul többé. Szájuk sarkában alig észrevehető mosoly dereng fel, szemükben a mindentudás mélysége, szívükben langy nyugalom és nem beszélnek már, mert nem kell kimondani, amire mindketten egyszerre döbbennek rá.

new york

El kell mesélnem, hogy itt megint tavasz van, barátságos emberfolyamok hömpölyögnek a manhattani péntek koraesti utcáin, és általában, minden halandó békés derűvel ünnepli a hétvége érkezését. Vettem néhány mosolygó almát hazafelé, barna papírból bagettet harapok mellé. A bérház halljában zongoramuzsika és pezsgő kényezteti a munkában megfáradt középosztályt, az ajtók mögött olívaolajon lazac és cukkini serceg, és két korty chardonnay között táncleckeidőpontok és szombati esti asztalfoglalások születnek....


A Central Parkban komótosan csomagolni kezdenek a zenészek, egyre több kocogó lepi el a flasztert, s a Park Avenue-n fekete limuzinok várnak a partikra igyekvő gazdag népekre. A lemenő nap megcsillan az East River tükrén, néhány albatrosz pihen a Brooklyn híd elegáns acélszerkezetén. Otthon vagyok.


Hogy milyen New York? Amolyan ezerszínű kaméleon. Néha esős és szeles, néha iszonyú párás és forró, imádnivaló, sokféle, fárasztó, szép, csúnya, büdös, jó illatú, elegáns, tré, koszos, makulátlan, sznob, laza... Az ezer arc közül egyik kedvencem a hajnali, amikor éppen hazafelé tartok, mondjuk egy bárból, ahol éppen B.B. King élő koncertjét hallgattam, és az élménytől még mindig kábán lépek ki az emberektől zsúfolt, nyüzsgő utcára. New Yorkban még hajnal fél háromkor is olyan élet van, mint Pesten soha. Szóval ballagok az utcán, a blues szüntelen ott dorombol a fülemben, még mindig nem hiszem el, hogy száz másik kiválasztottal órákon át hallgathattam, ahogy egy élő legenda húzza a fülünkbe, és közben hömpölyög az embertenger körülöttem....


Velem egy késő augusztusi estén történt meg még 2005-ben. Végleg beleszerettem New Yorkba. Sokáig ellenálltam, elborított a tengernyi gond és munka, s egyébként is, mint bárki más tette volna, én is hónapokig sértődötten és ellenségesen méregettem a várost, mintha az egyetlen pillanatig is tehetett volna a felelőtlen döntésemről, amit korábban én magam hoztam meg. Ottlétem újabb ékes bizonyíték volt: óvnom kell magam önmagamtól, mert bármibe képes vagyok belekeveredni, elég megpillantanom egy álláshirdetést, s két hónappal később a világ fővárosában találom magam, rémülten, magányosan, lebiggyedt szájszéllel. Ismerős helyzet. Akkor vágok ilyen kétségbeesett és lemondó arcot, ha a komfortérzetem forog kockán, ha nem elég tiszta az átmeneti szállásomon a fürdőszoba, ha rájövök, hogy nem csomagoltam be a papucsom és mezítláb kell mászkálnom a szőnyegen, ha nem megfelelő a hőmérséklet a szobában, s nem tudom az automatát jobb belátásra bírni, s ha kiderül, hogy valamiért nem fogadják el a céges hitelkártyám...

Ahogy ott álltam magyar idő szerint hajnali kettőkor a belvárosi szálloda barátságtalan, elhasznált, tűzfalra néző szobájában, ahogy a lassan beköszöntő este szürke fényei egyre rondábbra festették az ízléstelen, barna műselyem ágytakarót, semmi mást nem szerettem volna, csak azonnal otthon teremni. Otthon, a szép tárgyaim között, a tiszta és pedáns környezetben, ami elég bohém, hogy ne legyen unalmas, de elég rendszerezett, hogy csak a magam menthetetlen szertelensége okozhasson menetrend szerinti katasztrófahelyzeteket. Ilyen vagyok. Ha van elég illatos bugyi a bőröndben, homeopata krém az arcomra, és belátható időn belül hozzájutok egy kiadós masszázshoz, bármilyen akadállyal megbirkózom. Más esetleg a városhatárig sétál ilyen határozott magabiztossággal, én kontinensek között röpködöm új és új, mások szerint megvalósíthatatlan tervekkel a fejemben.... Tudtam, hogy már túl késő. Másnap nyakamba veszem a várost, felkutatom a leendő irodánkat, felveszem az új munkatársakat és helytállok... Helytállok megint, ki tudja hányadszor.... Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez a falat még az én torkomon is majdnem fennakad…